2020.05.07 – Milyen volt az éjszaka? Sötét! Rohadt sötét!

2020.05.07

Délben keltem és nem szégyelltem, úgy éreztem, jár nekem az alvás. 11 óra álomtalan alvás. Már nem zavart, hogy lemaradtam a napi koriviri epizódról, ami ébredésem előtt zárult. Kényelmesen lepihentem a gépek elé és a kávémat szürcsölve olvastam a napi igét, amely végtelen mélységben és hosszban áradt a facebookon.  Döbbenetes ellentmondások és szeret, nem szeret hullámokon lovagoltam egy-két oldalon, ahol a szakdolgozók létezése állt ismét a célkeresztben. Ennek soha nem lesz vége. Mindig lesznek olyanok, akik elfogadnak minket, és mindig lesznek olyanok, akik egy egy hír kapcsán felelevenítik a fájó emlékeket, vagy az itt-ott hallott történeteket, és azok alapján ítélnek meg minket. Sokszor válogatás nélkül ontják a savat, amikor egyként kezelve társadalmunk rendesen fogyatkozó rétegét, az egészségügyi szakdolgozókat szidják. „egészségügyi hulladék”, „nem kötelező ezt a munkát végezni” – csak néhány kedves megjegyzés a sok közül. Tényleg nem kötelező, de mit ad Isten, mi valamiért mégis szeretjük csinálni. Még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik és a sértésekben látják a megoldást.

A legszomorúbb, vagy inkább szerencse, hogy már fel sem veszem ezeket a sértéseket. Megtanultam kezelni. Nem volt könnyű, hiszen én is emberből vagyok és vannak érzéseim, de megoldottam.

Szinte faarccal pörgettem végig a rólunk szóló kedves sorokat, amikor egy régi kedves cimborám keresett meg facefonon /messenger/. 15 éve nem hallottam róla, már nem itthon él. A kivel mi történt részletek után elkezdett kérdezősködni a munkáról. Mondtam neki, hogy épp dolgozom, mire zavarba jött és mondta, hogy nem akar elvonni a betegektől, visszahív. Elmosolyodtam és mondtam neki, hogy most itthon dolgozom.

Mert ha épp nem dolgozom, akkor is dolgozom. Amikor nem kórházban vagyok, akkor írok, statisztikákat elemzek és szövegeket gyártok, cikkeket olvasok és fényképeket készítek erről-arról.

Túl a kávén és a beszélgetésünk első 10 percén arra kért, hogy meséljem el egy napomat, hogy megértse mindazt, amit szakdolgozóként átélek. Nem volt egyszerű kérés, hiszen nem szívesen beszélek itthon a munkámról, de erőt vettem magamon. Kellett pár perc, mire összeszedtem a gondolataimat.

Hogyan lehetne leírni elfogultság nélkül egy munkát, hogyan lehet elkezdeni egy történetet, amelynek része vagyok, amely az életem mozgatórugója. Mennyire egyszerűen lezongorázom naponta fejben azt, amit nehéz néha csak úgy szavakba szedni és elmesélni.

Estefelé jár az idő, lassan elkezdem magam összeszedni. Az itt-ott fájó testrészek lassan bejáratódnak, és az álmosra szedált nyugalmat felváltja az adrenalin lassan megugró hatása. Begurulok a bringámon, ami legalább olyan fontos része lett az életemnek, mint bármely munkaeszközöm.

Amikor leszáguldok a mentőfeljáró tetejéről, olyan érzésem van, mintha alámerülnék a műszaknak. Akkortól számolom az időt. Van még 12 kemény óra. Az öltözőben szinte fel sem nézek, sokszor csukott szemmel dobálom magamra a ruhákat. Módosult tudatállapotba kerülök mire bekanyarodok az SBO részlegre. A váróban kevesen ülnek. Mindenkit elhelyezünk, vagy továbbküldünk. Nagyon kevés a várakozó, jó állapotú beteg.

A műszak átvételekor hátranézek a megfigyelőbe, hogy megtudjam, hány ággyal számolhatok kezdetben. Az éjszakás kolléganőm két másik nappalról ránk maradt kollégával egy beteget próbál stabilizálni. Az orvos idegesen járkál egy telefonnal a kezében és próbálja szervezni a beteg útját. A fektetőben egy másik ágyon egy zavart beteg próbál talpra állni az ágyban. Tekintete ködös, szinte alig van ereje. Melléugrok és visszafektetem. Kitépte a karjából az infúziót a kanüllel együtt és a paplanhuzatra szoros csomókat húzott. Megkérdeztem tőle, hogy szólíthatom, amire nem felelt. Szeme sarkából a poharát nézte, szinte mozdulatlanul. Öntöttem neki egy kis vizet, amit azonnal megivott. – Ancsa, most hozták a beteget, ha már ott vagy légyszi mérd le a paramétereket! – Kért a kolléganőm, aki még mindig a betegért küzdött ötödmagával. Miközben végeztem a feladatomat, egymás után jöttek az éjszakások és nappalos. Tele voltak kérdésekkel. „Ki a triage? Hol van EKG papír? Ki lesz este a művez? Láttad már a sebészt? A betegszállító nem vitte el a beteget! Keresnek a C-ből! Nem mér laktátot ez a szennyes lelkű szemét gép! Elfogyott a Beteloc és a Nitro, hozzál már ki a raktárból! Nem találom a perfuzort. Jött két mentő!” – Túl sok a kérdés és az információ.

A fektetőt és az ott folyó munkát megszakítva kimegyek fogadni a mentőt. Este 20 óra van, lassan elkezdenek szivárogni végre. Tudom, hogy perverz gondolat, de tényleg reméltem, hogy nem érlelik otthon tovább a panaszaikat. A mentők kint várnak rám a pre-triage (előszűrő) sátor mellett. Ahogy kivágódik a fotocellás ajtó szinte ki sem merem nyitni a szemem. Az egyik egység állig be van öltözve. A betegük ülő helyzetben kapkodja a levegőt. Borzalmasan rosszul néz ki szegény. A másik egység megadóan int felém: Őket vedd át Ancsa, itt nincs komoly bajság. Átveszem a COVID mentőtől a beteget és elirányítom őket a kijelölt COVID vizsgálóba. A fennmaradó egyetlen ápolót megkérem, hogy szakítsa félbe a vacsorájának fixírozását és öltözzön be, mert hoztak egy gyanús beteget.

A fektetőben közben legyőzték a váratlan állapotromlást előidéző keringési elégtelenséget és stabilizálták a beteget. A kollégáim úgy jöttek be az irodába, mint egy focicsapat. Mindegyikről ömlött a víz, hajuk csapzott, ruhájuk izzadt volt. Úgy itták a szódaautomatából nyert vizet, mint sivatagban eltévedt ember, ki oázisra lel.

Este 22 óra van. Megint jött egy mentő. Kimentem átvenni a beteget a megadott csekklista szerint. Nem volt fertőzésre gyanús, csak egyszerűen nagyon részeg.  Amikor kiemelték a mentőből, kicsit megtántorodtam. Egy fekete nylonba bugyolált hajléktalant hoztak, aki hangosan káromkodott a méltatlannak vélt helyzet miatt. Odaléptem hozzá, hogy megtudjam a nevét és az elfogyasztott alkohol mennyiségét. Kerestem a szőr és szakálltenger mögött élő embert, de a bűz, amely felcsapott a nylonból hirtelen hátrálásra kényszerített. Mély levegőket kellett vennem, hogy folytatni tudjam az átvételt. A decontamináló (fürdető, fertőtlenítő hely) irányába tereltem az egységet a beteggel. A betegszállító csendben összeomlott, amikor megtudta, hogy fürdetni kell az új detoxost (könnyű alkoholmérgezés gyanújával kezelt beteg)

Az összeomlás nem volt alaptalan, hiszen a helyzet nem egy 10 perces tusolást sejtetett.  Az élősködőktől hemzsegő test teljes fertőtlenítése és tisztítása vált szükségessé, az pedig  időigényes.

Megállás nélkül ment a forgalom, egészen éjjel 3-ig. Végre elhelyeztünk és rendeztünk mindenkit. Jöhet a takarítás és feltöltés. Végre valami pihentető munka, gondolják ezt páran, de kérem ne ringassák magukat ebben a téves elképzelésben. A gyógyszereket egyenként nézzük át, ahogy az eszközöket is, amelyeket egyéb beavatkozásokkor használunk. Mindegyik lejáratát és minőségét át kell nézni, majd a hiányzó anyagokat összeírni. Közben patentra tisztítjuk a felületeket és az órát nézzük, ami áll. Meg sem mozdul az idő. Visszafelé halad. Egy hosszabb kávészünet után beöltözünk és rendbe rakjuk a COVID-ot is. Ezt utáljuk a legjobban, mert ki szeret koronavírusos eszközökkel érintkezni? Gyanítom senki, de nekünk ezt is ki kell ikszelni. Közben jön két hasfájós, egy mellkasi panaszos és még két detoxos hajléktalan. Hajnal 6-ig próbáljuk behozni magunkat, amikor az órára nézünk. Elengedtem, elegem van! – Szól az egyik kollégám, aki teátrálisan kilép a papucsából és leveszi a zokniját. A lábán a lábujjak feláztak az izzadtságtól és fehér, itt-ott vöröses színben tündökölnek. Egy könnycsepp úszkál a szemében és időt kér, mert nem érzi már a lábát. Engedjük szegényt pihenni, látjuk, hogy megborította a lelkét a műszak.

Reggel megérkezik a váltás. Milyen volt éjszaka? -szól a szokványos kérdés, amire szárazon, faarccal csak annyit mondtam, hogy sötét. Rohadtul sűrűn sötét. Reggeli két kávé után indulatosan tekertem a bringámat. Mire hazaértem kiment az álom a szememből, amelyek nagyon vörösek voltak és égtek. Lefürödtem és megpróbáltam aludni. Nem ment. Nem tudtam elengedni az ereimben keringő, zsigereimig hatoló  éjjeli műszakot, amelynek egy egy pillanat még mindig velem volt. Aztán kaptam egy üzenetet. „A másodiknak sikerült, az elsőnek sajnos lehet, hogy nem!” Basszameg, hogy nincs igazság! A tetves rohadt életbe! Miért kell ez nekem?