Mint amikor víz alól jön fel az ember és a felszínen mély levegőt vesz, majd lebegve megpihen és erőt gyűjt, hogy tovább tudjon úszni. Valahogy így éreztem magam január végén, amikor érezhetően csökkent a terhelésünk. Egyre többet mosolyogtunk, ugrattuk egymást és vártuk a tavaszt, amelytől sokat reméltünk. Nem tudtuk, nem tudhattuk, csak a még enyhe tűzzel háborgó lelkünk mélyén sejtettük, hogy ez az év egy “muszáj” év lesz. Tavalyról megmaradt két hét szabadság után, kipihenten indultam felvenni az első műszakot. Bár voltak elejtett üzenetek és pár kétségbeesésre okot adó jelek, valahogy nem akartam komolyan venni. Még vártam egy kicsit a kocsiban, kicsit elhúztam a búcsút, mert nem akartam bemenni. Mintha…