Jegyzetek a sürgősségiről

Jegyzetek a sürgősségiről- 2021.02.17

Mint amikor víz alól jön fel az ember és a felszínen mély levegőt vesz, majd lebegve megpihen és erőt gyűjt, hogy tovább tudjon úszni.

Valahogy így éreztem magam január végén, amikor érezhetően csökkent a terhelésünk. Egyre többet mosolyogtunk, ugrattuk egymást és vártuk a tavaszt, amelytől sokat reméltünk. Nem tudtuk, nem tudhattuk, csak a még enyhe tűzzel háborgó lelkünk mélyén sejtettük, hogy ez az év egy “muszáj” év lesz.

Tavalyról megmaradt két hét szabadság után, kipihenten indultam felvenni az első műszakot. Bár voltak elejtett üzenetek és pár kétségbeesésre okot adó jelek, valahogy nem akartam komolyan venni. Még vártam egy kicsit a kocsiban, kicsit elhúztam a búcsút, mert nem akartam bemenni. Mintha előre éreztem volta…

Az öltözőben feszített víztükörként uralkodott a néma csend.  Egyedül voltam, pedig az adott időzónában már jellemzően nagy a nyüzsgés. A korábban távozók és korábban érkezők harsány nevetése és műszaksztorik időszakát elnyomta az üresség nyomasztó némasága.

Amikor beléptem a sürgősségire megértettem ennek a furcsa és lidérces csendnek a jelenlétét. A táblára néztem és döbbenten olvastam a sorokat. COVID-COVID-COVID-COVID?-COVID-COVID?

Ránéztem a kollégáimra és sápadtan kérdeztem, hogy tényleg csak két hétig nem voltam?! Elárasztottak az elmúlt hét eseményeivel. Megtudtam, hogy február első hetében kezdődött az őrület, és megugrott a beáramlás. Egymás után jönnek a COVID gyanús és gyors teszttel igazolt pozitív esetek.

2021.02.17 -Szabadság utáni 3. műszak

Komplett családok érkeznek, néha külön, néha együtt. Tünetesek, egyre aggasztóbb és egyre rapidabb, látható és mérhető tünetekkel: Láz, fájdalom, fejfájás, gyengeség, fulladás.

Este azt reméltem, hogy a hidegfront utórengéseit éljük, de csalódnom kellett, amikor megtudtam, hogy se front, se utórengés nincsen. “Visszajött a COVIX, Ancsa! Újra COVIXolunk!” – mondta hümmögve a mellettem álló rezidens és egy kávét nyomott a kezembe. – Erre szükséged lesz, és másik ötre minimum, mert messze még a reggel! Óriási! Mi a bánatos bimbóban reménykedtem, mielőtt elmentem szabadságra? Naná, hogy visszajött! De miért pont ide? Miért érzi jól magát nálunk a COVIX? Utáljuk, mint a kénköves ördögöt, erre csak úgy visszasétál, hívatlanul. Hát ez csodás…

Éjjel 3-kor már alig álltunk a lábunkon. Vég nélkül érkeztek a mentők és már mindenki gyanús volt. Egymás után hozták az igazolt eseteket, a koronavírus-fertőzésen átesett, mégis tüneteket produkáló gyengélkedőket és a “Nem COVID-os” tünetekkel rendelkezőket, akiknek a gyors tesztje nálunk lett pozitív.

Hajnal 5-kor remegő kézzel szorongattam a bögrémet. A sírás szélén álltam és már bármiről hajlandó lettem volna beszélgetni, csak a COVID-témát kerüljük el jó messzire. A kollégám jó érzékkel lecsapott rám és követhetetlen tempóba kezdte hadarni, hogy mi történt a tegnapi műszakban érkezett betegekkel. Megtudtam, hogy a fiatal srác intenzíven van és megnéztem a röntgen leletét. Hitetlenkedve néztem fel a monitor mögül és tettem fel a kérdést: Ez most komoly? Igen, az – jött a kíméletlen válasz valahonnan a sarokból. Egyre többen vannak és egyre szenyóbb tünetekkel jönnek.

Hajnal 6-kor a sürgősségi bejáratánál álltunk. Néztem a falat és elképzeltem egy hatalmas táblát, amire az van felírva hatalmas piros betűkkel fehér alapon, hogy Sürgősségi. Annyira menő lenne legalább identifikálni ezt a szent helyet, ahol szép lassan megőrülök.

A COVID elkülönítőben két beteg feküdt. Egy fiatalabb és egy idősebb. Az idősebb nagyon meg volt ijedve. A vírus leterítette az egész családját és úgy jött be a kórházba, hogy már előre sejtette, nem megy haza postafordultával. Forró kezével szorongatta vigaszra várva a kesztyűs kezemet. Elmondtam neki, hogy sajnos bent kell maradnia, mert nagyon csúnya tüdőgyulladása van. Csukott, könnyes szemmel vette tudomásul a sorsát és meghallgatta a tanácsaimat: Mozogjon minél többet, ne feküdjön egész nap. Végezzen légzőgyakorlatokat az ágyszélén ülve és igyon sok folyadékot. A másik ágyon fekvő fiatalabb beteg többször levette a maszkot. Próbáltam szelíden rávezetni, hogy itt szükséges a maszkot viselni, valamint azt, hogy kórházban kell maradnia. Megtudtam, hogy a COVID egy fikció és nem is létezik… Amikor megtudta az orvostól, hogy COVID tüdőgyulladása van, akkor egy pillanatra elhallgatott, majd újra rázendített: “biztosak benne, úgy értem ez most komoly? “Azt hittem, csak fikció!” Ha az volna, akkor maga most otthon lenne, én valahol nyaralnék és a tavaszi bulikat szervezném, de ez nem fikció, jó ember, ez a búsrohadás valóság. Azt hiszem, megértette végül, hogy a valóság áldozata lett…

Kérdezgettem a kollégákat, hogy van e hír a szerződésről, de nem tudtak többet nálam. Nem mintha számítana adott helyzetben. Már a szabi alatt eldöntöttem, hogy aláírom. Egyszerűen nem látok ésszerű lehetőséget a kiugrásra. Nincs menő magánpraxisom, sem magánrendelésem, nem kapok soha parszolvenciát, mondjuk elfogadni sem szoktam, ha néha rám akarják tukmálni. Persze megtehetném, hogy nem írom alá és beadhatnám egymillió magánklinikára a jelentkezésemet, de miután már megtapasztaltam a pénzalapú priorizálást, köszi de nem kérek belőle még egyszer. Nálam a csóró csöves, aki habot köp előrébb kerül a besorolásnál, mint a luxi bácsi, aki ki van tömve pénzzel és csak egy parányi bibije van, ami zavarja. Meg aztán ott van az instabil “bármi IS lehet” kérdés. Mi van, ha egyik nap bemegyek reggel és délben közlik, hogy felvették helyettem Micikét, aki nem csak egy nyelven beszél külföldiül, hanem kettőn, és fiatalabb nálam egy laza tízessel. Óra kettőkor már állás nélküli leszek. A mostani munkahelyemen már ismernek. Tudok nyávogni a feletteseimnek, ha bajom van vagy kérdésem, akik pár jó szó után nem cserélnek le egy fiatalabb Micikére. Anno ezt a mozit már kétszer is végignéztem, egyszer pedig szügyig álltam benne. Vakszerencsének volt köszönhető, hogy egyből találtam munkát, illetve 1 hónap késéssel, így kikockázott jövedelmemmel rebegtem hálát a magasságos égnek, hogy lesz munkám és megélhetésem.

Reggel kifacsarva léptem le. Egy kerek napom van a pihenésre, illetve másfél, aztán vissza, alá, fölé, közé, bele a sűrűjébe…

 

Kiemelt kép: Móricz – Sabján Simon
Facebook Comments

Leave a Reply