Egyéb kategória

Isten veled, drágám – búcsú a COVID-ban

2021.02.22-25

Néztem a fiatal srác arcát, ahogy aludt. Végtelen hosszú lábai ernyedten lógtak le a parányi pamlagról, bal kezével a mellkasához szorított egy párnát, jobb karját pedig a földre ejtve támasztotta meg. Egy kardigánokból hajtogatott párnán pihent a feje, sápadt arca rezzenéstelenül nyugodt volt, aludt. Elérzékenyülve néztem a nyurga kölyköt, aki nappal medikusként tanul az orvosin, éjjel pedig ápolóként hajt velünk a sürgősségin. A látványtól a szívemet elöntötte a büszkeség. Két medikusunk van, mindketten maximumot hozva vívják velünk ezt az eszement árnyékháborút lassan egy éve. Egészen biztos vagyok benne, hogy mindketten jó orvosok lesznek egy szép napon, remélhetőleg békeidőben, ahogy azt is biztosan tudom, hogy választott hivatásuk kiválóságai lesznek. Megtehetnék, hogy az egyetemisták nyugodtabb életét éljék, önmagukat távol tartva attól a borzalomtól, amely manapság egy járványkórházban uralkodik, de ők valahogy mégis minket választottak. Rácsaptak a lehetőségre, hogy egy elképesztő történelmi   eseménysorozat aktív résztvevői legyenek, amelynek köszönhetően óriási szakmai előnyre tesznek majd szert. Mindkettejükre nagyon büszkék vagyunk…

A hétfő reggelek mindig nagyon megterhelőek, így ennek fényében kezdtem meg az előttem álló hetet, amelyet totálisan kimaxolva húzok majd le. Egyetlen szombati alvónapommal a zsebemben vágok neki a kevés alvás és fáj mindenem is napoknak, várva megkönnyebbülést hozó jövőheti dupla szabadnapot, amely kb. annyira biztos, mint a kutya vacsorája.

A hét elején szokásos beáramlás már kora reggel elkezdett durvulni. Egyre több és több COVID beteget hoztak a mentők, szinte vég nélkül érkeztek. Már két óriási táblán vezetjük az útvonalterveket, amelyekre szoros sorokba rendezve vezetjük a betegek vizsgálati sorrendjét. Amikor végre sikerül egy beteget készre rakni, és átadni a következő terápiás egységnek, vagy távoztatni, akkor diadalmasan töröljük a táblát az adott sorban. Ez egy sajátságos rituálé, amelyhez mindenki ragaszkodik, aki az SBO-n dolgozik. A beteg nevének és útvonaltervének törlése legalább annyira fontos pillanata és jelensége az életünknek, mint katonáknál a szalutálás. Mi így engedjük ez az aktuális beteget…

A járványhelyzet drámaian fokozódik körülöttünk. Már kedden tudtuk, hogy a hétvége felé meg fognak ugrani a mutatók. Egyre több és több COVID gyanús, vagy pozitív esetet hoztak be, akiknek spec járványutat kellett szervezni. A választék triage szempontból egyre variábilisabb:

  • COVID pozitív
  • COVID gyanús
  • Post Covid szindrómás (COVID utáni betegség tünetegyüttese)
  • Súlyos, talán COVID
  • Nem COVID beteg, aki simán lehet COVID is…akár.

Kész őrület az a matek, ami a táblánál zajlik néha. Egymás után isszuk a kávét, akár Guszti a felest és megyünk előre totál lezsibbadt testtel, és valamelyest frissen tartott elmével. Ha valaki szétcsúszik – mert ilyen is van – akkor jelzi a vele együtt hajtó rutinosabb kollégának, hogy váltást kér. Néha egy tisztább fej nagy előnyt tud jelenti, mert a gazdája jobban átlátja a folyamatot mint az, aki órák óta a betegútvonalakat szervezi megállás nélkül.

Egyre több segítséget kapunk a társosztályoktól, egyre rugalmasabban kezelik a ránk nehezedő nyomás rájuk vonatkozó részeit. Segítenek minket és ez jó, ez piszkosul jó érzés, mert nem mindig volt így sajnos. Sokan nem ismerték el sokáig a sürgősségi betegellátás nehézségeit, vagy inkább azt mondanám, hogy nem ismerték el a szakmaiságát. “Ez nem is igazi SBO”; “semmire sem jó”; “nem értetek semmihez sem” – mondták, de amikor lehetett volna jönni és belenézni közvetlen közelről az életünkbe, akkor feltartott kézzel jelzeték, hogy ez nem az ő kávéházuk. Pedig lehet, hogy napokon belül azzá lesz, és ez jelen helyzetben nem túlzás. Néha azon gondolkodom, hogy vajon eljön – e az a szép nap az életünkben, amikor végleg megszűnik köztünk és a mindenki más közt a fal, és nem kell kategorizálós, ki a hasznosabb nyelvöltögetésekbe bocsátkozni, hanem konstruktív módon egymást elfogadva, egymást segítve dolgozni a közös cél érdekében, amelynek a középpontjában nem az elismerésre vágyó szakemberek állnak, hanem a segítségre szoruló betegek. Mert ez volna az egyik igazán nagy és elérhető eredménye ennek a szemét járványnak, ez a fajta “együtt” lehetőség fenntartása.

Csütörtökre nyilvánvalóvá vált, hogy a járvány harmadik hulláma berobbant. A kedden jósolgatott mutatók az egekbe kezdenek szökni, amelyek nem kizárt, hogy jövő hétre duplázódni fognak. Ami ma 4600, az egy hét múlva simán lehet 8000 is! Legutóbb november 4-én volt ennyi beteg koronavírus-fertőzés miatt kórházban. Azt megelőzően kevesebben, az azutánra meg mindenki emlékszik. A lépcsőzetes emelkedés most is látványos. Kicsit kevesebb, majd több, aztán még több. Az új fertőző esetek automatikusan húzzák maguk után a kórház kezelésre szorulók számát, az intenzíven kezelt betegek számát és sajnos az elhunytak számát is. Ami nem túl kedvező előjel az az, hogy ezúttal a felfutás talán kicsit gyorsabb, sokkal gyorsabb ? Ezt a felfutást mi a bőrünkön érezzük minden egyes nap, amikor bentről látjuk a járványt. Sajnos ez a valóság! Két moziban ülünk: Vannak, akik belülről látják a COVID-19 valódi arcát (betegek, ellátók) és vannak, akik kívülről elképzelik. Az utóbbiak tábora a szerencsésebb. Bárcsak elképzelnem kellene ezt a borzalmat, amelyet megélünk és látunk minden egyes nap.

Komplett családokat hoznak be, ami kicsit új számunkra. Egymás után hozzák a szülőket együtt, vagy külön. “Az apuka jobban van, ezért ő otthon maradt, így csak az asszonyt hoztuk, mert ő már nagyon nehezen bírja, de szerintem apuka is jön egy-két nap múlva” – ez a mondat beköltözött hozzánk és úgy tűnik még egy ideig velünk is marad. Családok szakadnak szét átmenetileg vagy végleg a járvány miatt, amelyet látni idegtépő és belülről rendesen mardosó tud lenni. Éjjel behoztak egy házaspárt. Tudtuk, hogy az egyikük gépi lélegeztetésre szorul, így gyorsan reagálva a helyzet drámai élére, egymás mellé toltuk őket egy elkülönített vizsgálóba, ahol tudnak pár szót váltani, vagy elbúcsúzni. Ki tudja, hogy láthatják-e, érinthetik-e még valaha egymást. Ez újdonság az életünkben, amit nagyon nehéz feldolgozni és tudomásul venni, de nagyon időnk sincs rá, mert hozzák a következőt és az azt követő beteget. Nem tudom, hogy ennek az őrületnek mikor lesz vége, ahogy azt sem, hogy egyáltalán látni fogom-e a végét vagy sem. Nem tudom, csak remélni merem, hogy eljön a nap, amikor elég csak egy dolog miatt kiborulni egy héten egyszer, és nem kell beosztást készítenem erre is, hogy meg tudjak őrizni pár értékes és derűs perecet a szétcsúszó életemben.

Ma is éjszakára megyek… Már előre félek, megint félek

 

A járvány két első hullámának jegyzetei könyv formájában is elérhetőek:

Egy triage naplója

Egy triage naplója -második hullám

 

Facebook Comments