Egyéb kategória

SOHA NEM FOGJUK TUDNI ELFELEJTENI A VISSZAFOJTOTT SÍRÁS HANGJÁT AZ ÖLTÖZŐBEN

Akár egy csatamezőn, ahol napokon át folyamatos lövöldözés van, majd jön a pár órás síri csend fegyverropogás nélkül, amely nem megnyugtat, hanem inkább megrémít, majd ismét eldördülnek a fegyverek és az éjszaka leple alatt csak a felvillanó fények sokaságát és a lövések durrogását lehet hallani. 

18:30

Az öltözőben ülök a ruháim felett. Válogatom a felsőket és a nadrágokat, keresem a legideálisabb viseletet. Nem baj, ha nem szép, nem kell, hogy szép legyen. Kényelmes, gyorsan ledobható és cserélhető ruhára van szükségem. Leadtam az igényeket. A hajamra szavak nincsenek, hetek óta nem pocsékolok időt a flancos kiszárításra. A szépre manikűrözött kezeim kiszáradtak a fertőtlenítőtől, az ujjaim itt ott berepedeztek, a bőröm száraz, a tenyerem érdes, pedig rendszeresen kenem bőrvédő krémmel. Ez az egyetlen “kozmetikum”, amelyet elviselek.  A telefonom megállás nélkül villog: új üzenet, új levél, új hívás, nincs megállás. Idegenek keresnek meg, mert segítségre van szükségük. “Ne haragudj, hogy ismeretlenül írok neked, de a nagymamám, anyukám, testvérem… nálatok fekszik a COVID részlegen…” Dehogy haragszom, segítek, mert valószínű, én is ezt tenném a helyükben, kétségbe esve keresném a kontaktot, a lehetőséget.

Az öltözőben elfojtott sírásokat hallok. Néma csöndben járja át a teret a fájdalom, amelyet cipelünk, ki tudja meddig. Lassú léptekkel elindulok az ajtó felé vezető hosszú folyosón és nem nézek jobbra, ahol a szekrénysorok csapásvonalai húzódnak. Csendben köszönök egy hellót és elhagyom siratórium homályát.

19:00 – Kis Lombardia

A sürgősségi megint olyan mint egy hadszíntér. A mentők sorra hozzák a betegeket, kivétel nélkül mindegyiket hordágyon fektetve, oxigénnel, infúzióval és monitorral felszerelve. Őskáosznak tűnik első pillanatra, mégis szervezetten folyik a munka. Körülöttem kék színű védőruhában, teljes arcot takaró maszkban és arcvédő plexi mögé rejtőző kollégáim, barátaim, bajtársaim szaladgálnak, akár az űzött vadak. Az vörös irodába lépve látom, hogy az egyikük kifulladva támaszkodik a falnak. Összetörve néz rám a fiatal rezidens és csak ennyit mond: “de jó, hogy végre itt vagytok, végre este van”.

Az osztályátadás végtelenül hosszúra nyúlik. A funkciókat szétkapta a vezetés, hogy tehermentesítsenek minket. Egy gyerekkori barátnőm, akár a nővérem lehetne a mai műszakvezető, én meg a kijelölt triage. Anno  együtt kajakoztunk, régről ismerjük egymást. Én a kicsik közt lapátoltam, Adri a nagyok között az elit alakulatban, de mégis egyforma lila mezben, egy csapatban. Eltelt 30 év és egymás mellett állunk egy soha véget nem érő táblánál, egyforma mezben, egy csapatban egy világjárvány kellős közepén és műszakot veszünk át. Ha valaki ezt 30 éve előre megjósolja nekünk…

Egy gyors kávé fér csak bele, amely úgy csúszik, olyan indulattal, akár régen a forintos konyak. A bögrék hangosan csattannak az asztalon, majd az irodát magunk mögött hagyva berontunk a zsilipbe és fél napra ismét elveszünk az arctalanságban.

A mentők megállás nélkül hozzák a betegeket. Folyamatosan mozgatjuk a vizsgálókat, kérjük a különböző vizsgálatokat és szabadítjuk fel a ágyakat. Valahányszor azt gondolnám, hogy most értünk a maximumra felharsan egy hang: “feladtam 4  beteget, van szabad hely!” Óriási, akkor megyünk tovább, adjunk fel gyorsan még pár beteget, kell a hely! – Nyugi, veszik őket folyamatosan, már készítjük a következő 5 beteget, akik máris mehetnek osztályra!

Egy sokadik mentő áll előttem, egy nyúlánk srác karikás szemekkel, száraz szavakkal, fejtetőig beöltözve.

– Egy házaspárt hoztunk, a néni rosszabbul van, a bácsi tartja magát, de ő is nagyon fullad.

– Az egyesbe hozzátok Őket, ki tudja mennyi időt tölthetnek még együtt…

– Mikor ittál utoljára? – Kérdeztem a srácot.

– Órákkal ezelőtt, már vattaszáraz a szám.

– Igyál!

-Nem lehet! Mennem kell tovább!

– Ne hülyéskedj, rosszul leszel, igyál! Hallod, öreg, igyál! 

– Nem lehet, még két beteget biztos hozunk, mennem kell…

21 óra 

NIV – Noninvazív lélegeztetés (Drager) 

15 vizsgálatra váró beteg van és legalább 20 folyamatban. Leszólok a műszaki ügyeletre, hogy ismét oxigénre van szükségünk, kérünk új palackokat, hogy a várakozó betegek és a transzport biztonságba legyen. Mindenhol folyamatosan vizsgálunk, már nem is számoljuk a feladatokat. Az egyes vizsgálóban várakozó házaspár látványa összetöri a szívünket. A néni anyukámmal egyidős, a bácsi apukámmal egykorú. Rövid vizsgálat után kiderül, hogy a bácsi rosszabb állapotban van, csak tartotta magát. Fegyelmezetten válaszol minden kérdésre a néni helyett is, hogy kímélje őt. Az első leletek után a rezidens megáll mellettem. A bácsit NIV-ezni kell (olyan gépi lélegeztetés, amely egy egy zárt maszkon keresztül juttatja az oxigént a beteg tüdejébe), borzalmas a vérgáz lelete lett! Körlevegőn, oxigén nélkül a bácsi szaturációja 63%, a nénié 74%. Most maszkon vannak, kettős oxigenizációval, így a bácsi eléri a 81%-ot, a néni a 91%-ot. A nénié kicsit jobban van, de ő is harmatgyenge. Miután megvizsgáltuk az idős házaspárt, értesítettem a betegszállítót, hogy vigye el őket röntgenbe. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy hatalmas tüdőgyulladásuk van.

A szomszéd vizsgálóban Adriék egy 30-as éveiben járó srácot NIV-eztek, viszont hátul, “Bergamo-ban” felszabadult megint 2 hely. Az intenzív felvett két beteget. A következő két leggyengébb beteget bevittük a felszabadult helyekre és elkezdtük a vizsgálatokat. Próbáltunk számolni, mert volt  még két rossz állapotú beteg a váróban, akiket előre kellett venni. Miközben matekoltunk és variáltunk, az egyik rezidens rekedt hangon jelezte, hogy megint el tudott két beteget helyezni, mindjárt lesz megint két szabad hely, ahol tudunk vizsgálni.

00:00 óra – éjfél

Változatlanul zsúfolt az osztály, egyre több mentő érkezik. A fiatal srácot elvitték az intenzívre és gépre tették, a helyén már másik beteget vizsgálnak. Lehet, ő is gépközelben van. Az egyesből a házaspárt hátravittük a fektetőbe, ahol egymás mellett tudtuk őket fektetni. Nem kellett kérnem, hogy így legyen, sajnos már teljesen természetes a helyzet, a házaspárokat egymás mellett fektetjük, hogy tudjanak érintkezni, beszélgetni, látni egymást. A bácsi egyre gyengébb, de még tartja magát. A gép folyamatosan nyomja az oxigént, így a szaturációja ha gyengén is, de súrolja a 90%-ot. A rezidens elkap a folyosón és félrehúz.

– A nénit fel tudják most azonnal venni, de a bácsinak még maradni kell, mert most alakítják az új férfi kórtermet.

– Elszakítják őket egymástól? Nem lehet megoldani, hogy…?

– Ancsa, nem lehet, hidd el, megtennék, de nem lehet!

– A büdös rohadt életbe! – szakadt ki belőlem a feszültség. Lehet, hogy soha többé nem találkozhatnak egymással! Ezt hogy a büdös francba mondjuk el nekik? A szentségit ennek a szemét vírusnak! 

Minden napra jut hasonló tragédia, amit kezelnünk kell, van, hogy nem is egy, hanem egymás után egyre több és több. Nem tudjuk jól kezelni, feldolgozni meg talán sosem leszünk képesek. A nénit mielőtt elvitték osztályra próbáltuk vigasztalni. A telefonját is megkerestük, hogy tudjon a gyerekekkel beszélni.

– Engem most visznek fel osztályra, oxigént kapok és gyógyszereket. Papa nincs jól, neki most csinálják a helyet. A bácsiról levettük pár percre a maszkot, hogy tudjon a feleségével beszélni. Talán már vagy 50 éve ismerheti a nőt, akit egykoron feleségül vett, hogy családot alapítsanak és gyermeket neveljenek. Pár percre egyedül hagytuk őket a függönnyel leválasztott kiállásban és a megfigyelő helyiség távolabbi zugába húzódtunk a rezidenssel. Szótlanul álltunk egymás mellett a falnak támaszkodva és a földet bámultuk. Nem tudom felidézni, hogy mire gondoltam, csak azt, hogy belül pokoli erős fájdalmat és szomorúságot éreztem. A rezidens srác egyetlen percre nem hagyott ott, nem hagyott egyedül ezzel a fájdalmas helyzettel. Fiatal kora ellenére rendkívül éretten kezelte a helyzetet. Egy éve még egyetemista volt és egy szép jövő reményében kezdte meg a karrierépítést, amely mára köddé vált és teljesen új értelmet nyert. Borzasztó erősnek, szilárd támaszomnak próbálta magát mutatni, de volt egy pont, ahol nála is eltört a tojásháj vastagságú mécses. A néni elköszönt a férjétől és elvitték osztályra. A bácsira visszaadtuk a maszkot és ágyának két oldalán állva fogtuk a kezét. Forró volt a bőre, magasra szökhetett a láza. Kapott ismét infúziót és lázcsillapítót, hogy legalább a testhőmérséklet drasztikus emelkedése ne kínozza. Álltunk az ágy két oldalán, a rezidens és én. Fogtuk a beteg kezét, aki fejét a párnára fektetve küzdött a levegőért egy gép segítségével. A maszk két oldalán könnycseppek gördültek le. Kezeinket egyre erősebben szorítva sírt szegény. Egy lopott pillanatra egymásra néztünk a rezidenssel. Mindkettőnk szeme könnyes volt, jelen voltunk ebben a tébolyító jelenben.

4:00

Nem csökken a nyomás, folyamatosan jönnek a mentők és hozzák a betegeket. Némi folyadékfelvétel után mindenki pörög tovább. A betegeket vizsgáljuk, a betegszállítók megállás nélkül hozzák viszik a betegeket, a labor és a radiológia percnyi pihenőidőkkel készíti a leleteket, az adminisztrátor fel sem áll a gép mellöl, állítja össze a dokumentációkat, az osztályok pedig folyamatosan veszik fel a kórházi ellátást igénylő betegeket. Azok, akik jobban vannak és hazamehetnek félve kérdezik, hogy mit tegyenek. Mindegyikkel megígértetjük, hogy baj esetén azonnal visszajönnek. Sok ilyen visszatérőnk van, sajnos túl sok, bár kevesebb lenne. Ismét egy házaspárt hoznak, egy fiatal párt, akik betegek lettek. A nő jobban van, de a férfi nagyon gyenge. Őket is közös helyiségbe toljuk, hogy legalább addig együtt lehessenek, ameddig csak lehet. A nő kétségbeesetten zokog, hogy haza kell mennie, mert a gyerekekkel szeretne lenni. Megnyugtatjuk, hogy állapotából adódóan hazamehet, de a párját bent kell tartanunk pár napra, mert túl nagy a tüdőgyulladása, otthon nem tudja kiheverni. A fiatal pár összetörve sír, vigasztaljuk őket. Próbáljuk elmondani, hogy bár a férj állapota nem túl jó, de meg fog gyógyulni, de a környezetükben zajló drámai pillanatok a sürgősségin nem ezt sugallják.

Az osztály még most is olyan, mint a csatatér. Mindenhol ülnek és fekszenek betegek. Egy végtelen műszak, egy végtelen történet, amely mély nyomokat hagyva a lelkünkön lassan elhagy minket. Minden beteget, akik kórházi kezelésre szorul felhelyeztünk. elkezdjük felkészíteni az osztályt a “holnapra”. Feltöltjük az elhasznált eszközöket, takarítót hívunk és rendezzük a pultokat, viziteljük a megmaradt betegeket.

7:30

Az öltözőben ülök teljesen összetörve. Csendben sírok és próbálom kiengedni a felgyülemlett fájdalmat és feszültséget. Soha nem voltam sírós, de mostanában naponta többször is elsírom magam. Szégyellem, de nem tudom visszatartani. A terem csendjében több helyről hallom ezt a kínzó hangot, amely örökre velünk marad, ahogy a rettegő betegek arca is, amelyet lehet, soha nem fogunk tudni elfelejteni, pont annyira nem, mint a visszafojtott sírás hangját az üres öltözőben.

 

Kiemelt kép: Medical personnel move patients in a bustling hallway in the emergency department during the coronavirus (COVID-19) pandemic at Mount Sinai South Nassau Hospital in Oceanside, New York on April 13, 2020. FOX5

A könyv mindkét kötete már kapható, megrendelhető. Az első két hullám időszakáról feljegyzett gondolataimat tartalmazó kötetek az Alexandra Kiadó gondozásában jelentek meg.

Facebook Comments