Blog,  Sürgősségi művek

Az utolsó kapcsolja le a lámpát

Milyen lenne, ha a kórház hirtelen kiürülne és nem lenne se nővér, se portás, se betegszállító, se mentős, se műszak, se senki, csak orvos és beteg.

Ez csak egy fikció…

Délután 4 óra van, a kórház folyosóján egy betegszállító épp A pontból B pontba szállít egy beteget a kissé rozsdás, ide-oda csattogó kerekekkel ellátott tolószéken: 

  • Hihetetlen, hogy mindjárt szétesik! – mérgelődik a fiatal nyurga srác. Az egyig zsebében papírok, a másikban egy félig megrágott szendvics lapul, amelyet reggel óta próbál megenni, de a napi forgalom nem engedi meg neki, hogy leüljön enni. A telefonja erőszakosan csöng, vélhetőleg a következő azonnali szállítást szeretné valaki kidiktálni.  
  • Rohadjak meg, ha felveszem! – mérgelődik, majd a lift előtt leparkolva felveszi a telefont. 
  • Ernő! – mutatkozik be röviden. – Kérek 10 percet! Szeretném elvinni a beteget CT-be, utána visszatolom Ács nénit a röntgenből, visszamegyek Takács néniért, visszaviszem az osztályra, és utána megyek. Ez így ok? – zárja rövidre a menetrendet és egy nyugtázó válasz után bontja a vonalat. A folyosón egy nővér szalad el mellette fújtatva. Kezeiben ágytálak, hóna alatt két üres infúziós flakon, szájában egy köteg papír csikorog. Korábban mindig megállt kicsit udvarolni a nővérnek. Nagyon tetszett neki, de mostanában már mosolyogni sem állt meg. Gondolta, megtöri a kihagyott időt, és mosolyogva üdvözölte a nővért: 
  • Szia, Méri! A nővér bosszankodva próbált hangot és szavakat képezni a szorosan összezárt szájával, amely szigorú erővel préselte össze a lapokat. Ránézett a fiatal srácra és az orrával az ajtó felé bökött. A srác engedelmesen kinyitotta az ajtót és a nővér után nézett: 
  • Hát ez a randi sem ma fog összejönni. -mormogta egykedvűen, majd a makrancosan nyíló liftajtó felé tolta a beteget. Dr. Ligeti Ádám főorvos robbant ki a liftből szentségelve: 
  • Elképesztő ez a lift, hogy mindig nálam kezd el bohóckodni. – majd megindult a főnővéri szoba felé, hogy jelezze a főnővérnek, rossz a lift, ideje volna lépni az ügy érdekében. 

Az ajtó szinte első kopogás előtt kinyílt. A kissé megtört, sápadt arcú főnővér kinézett a szemüvege felett és mielőtt a főorvos megszólalt volna, megkérdezte: 

  • Mit tehetek Önért drága főorvosom?  
  • Javíttassa meg ezt a liftet, mert szerintem a végét járja. – mondta mindezt ellentmondást nem tűrő hanggal. A nővér letette a kezéből a szendvicset, amelyet órák óta majszolt kisebb megszakításokkal és egykedvűen tájékoztatta a férfit, akit idestova 30 éve ismer. Együtt voltak pályakezdők, a főorvos utána érkezett egy évvel a kórházban. Eszébe jutott a riadt, kócos, mindig élére vasalt reszkető kezdő, aki órákon át képes volt mondatokat összeállítani duruzsolva a professzori vizitek előtt. Rettegett a proftól, aki végtelen határozottsággal és szigorral vette át a pályakezdő orvos gyakorlati képzését az egyetem után. Sokszor vigasztalta őt és tanította szúrni és nem félni. Az édes emlékezést végül a hajdan volt fiatal, mára már főorvossá lett férfi hangja törte meg: 
  • Ági! Itt vagy? A lift! – ismételte meg szűkebbre fogva a kérést Ligeti. 

A főnővér erőltetett mosollyal nézett a főnökére és rázendített: 

  • Hogyne, máris, csak előbb megpróbálok valahonnan nővért szerezni éjszakára, elmegyek a gyógyszerekért a gyógyszertárba, megírom a havi elszámolást, elmegyek értekezletre, feltöltöm a még beteg gazdaságis helyett a polcokat és majd utána, ha egyáltalán még itt leszek és nem mondok fel! -csattant a hangja, és rámutatott az asztalára, ahol az elmaradások tornyosultak hosszú papírkötegekben. Az orvos megenyhülve folytatta: 
  • Ma el tudja jelenteni? 
  • Hát hogyne… – majd tüntetőleg visszaült a székébe és folytatta az elszámolást, amelyet félbehagyott aznap többször. 

Ligeti doktor a nap végén még váltott pár szót a kollégáival, akik a délutáni hazabocsátások mindennapi küzdelmeit vívták kisebb-nagyobb sikerrel. Az ügyeletes orvos hangosan kiabálta rá minden dühét a már néma telefonra, amelyen az imént beszélt a sürgősségivel, akik beteget küldenek. Az ajtón kiviharozva berontott a nővérszobába, amely teljesen üres volt.  

  • Hol a bánatban vannak a nővérek? – forgolódott ingerülten, amikor az ajtón betoppant Méri: 
  • Úgy érti a nővér? Mert egyedül vagyok 30 betegre! – mondta kissé fáradt ingerültséggel a nővér, aki végre letehette a két ágytálat és kidobhatta a hóna alatt szorongatott üres infúziós flakonokat, majd a szájában préselt papíroktól végre megszabadulva beszélhetett.  
  • Beteg jön a sürgősségiről, helyezze kérem a 10-es kórterembe. – mondta az orvos, majd folytatta a listát és az igényeket, amelyeket betegátvétel után tervezett. 
  • Ma még nem ettem! – jelentette ki a nővér, majd ingerülten folytatta –Délután 5 óra lesz, és én még nem ettem… A beszélgetést egy másik orvos törte meg, aki mindenféle felvezetés nélkül elkezdte sorolni az igényeit és ezzel párhuzamosan a lázlapokat kirakni az asztalra, majd elköszönt és elviharzott a szobája és a hazaút irányába.  

Ligeti főorvos elköszönt és jelezte, hogy 4 napig nem lesz, majd köddé vált a rozoga liftben. A portán viccesen megjegyezte, hogy havazásra számíthatnak az előrejelzés szerint, így nem bánná, ha időben felsózná valaki a parkolót, hogy ne kelljen harcolnia a megérkezéssel.  

Méri magára maradt a tengernyi feladattal és a félig megrágott szendviccsel, amely vélhetőleg új életre fog kelni, mikor ismét megérintheti.

4 nappal később 

Dr. Ligeti főorvos a hosszú hétvégének emlékeivel és szauna megnyugtató illatával az orrában kémlelte kocsijából a külvilágot. Havazott rendesen, mint a parancsolat, úgy ömlött a hó. Amikor begurult a nyitott sorompóhoz, kinézett az ablakon.  

  • Még jó, hogy előre szóltam a hó miatt! Naná, hogy nem sózták fel a parkolót. – morogta mérgesen és kiszállt a kocsijából, majd a fülke felé indult némiképp ingerülten: 
  • János! János! Hol van? – kiáltott a portás sötét fülkéjébe, amely zárva volt és vélhetőleg üres. 
  • Remélem a havas utat sózza… -gondolta mérgesen, majd visszaült a kocsijába és avastag hótakaróval lepett udvaron befészkelte a járművet. 
  • Csodás! – morogta, de már gondolatban a napi programot futtatta. Rengeteg beteg várható és ma lesz egy fontos értekezlet.  

 

Ahogy belépett az ajtón, meglátta a piros lámpával villogó liftet: 

  • Hát csak megrottyant az istenadta. – állapította meg és nagyot sóhajtva nekivágott az előtte álló 4 végtelen emeletnek.  
  • Miért ilyen csendes ez a ház? Hol vannak az emberek? – tette fel magának a kérdést, majd egy félmosolyt eleresztve nyugtázta, hogy mindez vélhetőleg a havazásnak köszönhető. Végre lesz egy nyugodt napunk.   

A folyosón minden kórterem felett égett a nővérhívó lámpa, az ajtókban pedig betegek toporogtak. A nővérkét keresték, de nem találták, így türelmesen vártak. 

Ligeti zavarodottan nézett a betegekre és nem értette a helyzetet. A főnővéri előtt 5 orvos tanácskozott, amikor melléjük lépett: 

  • Mi folyik itt? -kérdezte értetlenül. A parkolóban állig ér a hó, a lift rossz, a betegek az ajtóban várják a nővért és minden nővérhívó villog. 
  • Hol van Ágnes? 
  • Ágnes! – szólt emelt hangon a főorvos miközben a zárt ajtón mérgesen kopogtatott. 
  • Ágnes, nyissa ki az ajtót és tegyen itt rendet! 
  • Nincs még bent! – szólalt meg az egyik rezidens. Mi is őt várjuk és a nővéreket, mert nemsokára vizitelnénk. 
  • Hol lehetnek? 
  • Biztos a nővérszobában fecsegnek…  
  • A 12-es 4-es beteget elvitték CT-be? – kérdezte a főorvos a kórterem felelőseként számon tartott osztályos orvost, aki zavartan hebegett: 
  • Nem találtam betegszállítót főorvos úr. Hidd el, kerestem, de egy sem vette fel eddig a telefont.  
  • A CT-be leszóltál, hogy késik a beteg? – kérdezte egyre ingerültebben Ligeti. 
  • Próbáltam, de senki nem vette fel. Az ügyeletes orvos hívott, hogy technikai gondjaik vannak, több infóm nincsen. 
  • Mi az úristen folyik itt? Hol vannak a nővérek? – csattant fel dühödten Ligeti és elindult a nővérszoba felé. 

A szoba sötét volt és kietlen. Beléptek egyenként az üres, szépen elrendezett állomáshelyre és némán álltak egymás mellett: 

  • Főorvos úr! A falon, a kapcsoló mellett… – szólalt meg az egyik rezidens hebegve. A főorvos megfordult némiképp megtörten és egy papírfecnit látott a kapcsoló mellett. “Az utolsó nővér kapcsolja le a lámpát!” – állt a papíron, amely alatt ott állt Ágnes utolsó sora: “Lekapcsoltam, Ágnes” 
  • Úristen! Mi folyik itt? – kérdezte Ligeti a kollégáit. Nem tudjuk főorvos úr! Hidd el, nem értjük mi sem.  

Liget felvette a telefont és lázasan telefonálgatni kezdett. Hívta a sürgősségit, ahol az ügyeletes orvos hisztérikusan nevetve jelezte, hogy rajta kívül két rezidens van a lenti rendszerben, de legalább mentő nem jött.  

  • Ez rohadtul nem vicces, ember, ez nem vicces! – kiabálta ligeti mérgesen. 
  • Hidd el Ádám, próbáltam hívni már a mentőket is, de ott sem veszik fel. – mondta összetörve a sürgősségi műszakvezetője, majd bontotta a vonalat, mert beteget kellett felvenni az adminisztrátor helyett, aki szintén nem érkezett meg.  
  • Mi ez a lidérc? -kérdezte egyre rémültebben a vele szemben álló orvosokat Ligeti.  
  •  Hova tűntek el? 
  • A CT-be el kell vinni a beteget, mert ezen múlik a holnapi műtét. – jelentette ki és a kórteremért felelős osztályos orvosra nézett. 
  • Jó, és most mit tegyek? -kérdezte a rémült orvos remegve. 
  • Vidd le a CT-be! 
  • Én? 
  • Igen, Te! Miért, látsz rá más megoldást a következő 10 percen belül? 
  • De hát meg kell szúrni és infúziót kell bekötni, mert véna nélkül nem mehet. 
  • Hát szúrd meg és kösd be azt az infúziót! 
  • Én? – kérdezte ijedten a fiatal orvos. 
  • Összesen kétszer szúrtam beteget eddig!  
  • Akkor ideje felfrissítened a tudásodat barátom! – csattant fel Ligeti, majd a már üres nővérszobában villogó és sipítozó csengők erőszakos támadásától a fülére tapasztotta a kezét és elkiáltotta magát: 
  • Elég! Legyen már vége ennek a szürreális lidércnek!

Ligeti csapzottan, hangosan lélegezve riadt fel otthon a hajnali óracsörgésre. A szekrényről levert mindent, mert szemüveg nélkül nem látott semmit sem, majd nehezen kiolvasta a sorokból, hogy reggel 6 óra van, az ébredés ideje. 

Fáradtan és rossz kedvvel ült be autójába, amelyet ki kellett ásnia a hó alól. Szürreális álmának nyomain ide-oda cikázó gondolatait próbálta elüldözni, de nem tudta kiverni a fejéből. Annyira valóságos volt, szó szerint megélte minden pillanatát ennek az elképesztő helyzetnek.  

  • Egy kórház, amelyben csak orvosok dolgoznak… – kész téboly. 

A porta elé gurulva János várta mosolyogva: 

  • Jó reggelt főorvos úr! Eltakarítottuk a havat, be fog tudni állni! Jó nagy adag leesett. – tette hozzá mosolyogva. 
  • Köszönöm, János! – mondta a lehető legőszintébb hálával Ligeti.  

A lift zökkenőmentesen, nyikorgás nélkül felvitte az emeletre, ahol Ernőbe botlott: 

  • Jó reggelt főorvos úr! -köszönt vidáman a nyurga betegszállító. Viszem a beteget CT-be! Egy kicsit korábban kell mennünk, de nem volt gond, Kriszti megszúrta és bekötötte az infúziót, így valószínű, hogy a referálóra már lelettel tud menni az orvosa.  

Ligeti néma döbbenettel hallgatta a fiút és csendben motyogva nyögött utána: 

  • Köszönöm, Ernő! 

A főnővér ajtaja előtt állt és épp kopogni készült, amikor Ágnes nyitotta ki az ajtót hirtelen. Ligeti riadtan hátralépett és zavarodott tekintettel nézte a főnővért, akit 30 éve ismert: 

  • Jó reggelt főorvos uram! – köszönt nevetve Ágnes. 
  • Látod, tudtam, hogy jössz, a gondolataidban olvasok. 
  • Látom – nyögte Ligeti. -majd hozzátette – Ági, minden rendben? 
  • Hát persze! A lift jó, a betegek gyógyulnak és én szereztem egy nővért, hogy Méri ne őrüljön meg. Van ennél szebb hétfő? – kérdezte viccelődve Ágnes. 

Ligeti bement a nővérszobába, Méri felugrott és lecsapta a szendvicsét:  

  • Miben segíthetek főorvos úr – kérdezte rajtra készen a nővér. 
  • Egye meg azt a szendvicset! – mondta mosolyogva Ligeti. 

Az ajtón egy fiatal, pályája elején járó mosolygós, kócos rezidens lépett be: 

  • Méri, be tudnál kötni a kettesnek egy infúziót káliummal? – kérdezte a lázlapba bújva. 

Ligeti ingerülten nézett a kócos kezdőre:

         -A szett a pulton van, az infúzió a szekrényben, a beteg a helyén, a véna meg tapintásra várva a karján! Mire vársz? Menj és szúrd meg a beteged! 

  • Én? – kérdezte döbbenten a rezidens. 
  • Igen, Kálmán, Te! -mondta ellentmondást nem tűrő hangon Ligeti, majd folytatta – Hidd el, barátom, ha ez így megy tovább, akkor ez a tudás még jól jöhet. 

 

… akár igaz történet is lehetne… 

 Az egészségügyben minden egyes ember egy apró csavar, egy fogaskerék a rendszerben. Ha egy csavar kiesik, akkor a rendszer nem működhet tovább rendesen.

Ancsa 

 

Kiemelt kép: AAron Ontiveroz, The Denver Post

Facebook Comments